[ Pobierz całość w formacie PDF ]
.Vissza fog jönni.” A régi reménység láthatatlan hullámokban áramlott megint a lelkébe.XXXI.Semmi sem történt.Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.Útközben megállt a tél a hegyormokon.Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat és mint hajdan, tele tüzködte a haját a galagonya égőbogyóival.Néha még énekelt is.Magára vette megint a sorompószolgálatot, a postáért is ő ment el a 78-asőrházhoz.Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő írásos papír Andrástól.Közben csakúgy megszokásból nézte a pályát és gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél.A kezébe vette és a 78-as bíztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.Jella zavartan sütötte le a szemét.Hirtelen ingválla nyílásába rejtette az írást és futásnak eredt.Kezévelmezítelen melléhez szorította a levelet.A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna hozzá.Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra.Elővette a borítékot, amelyikről azt mondták, hogy az övé.Sohasem kapott életében levelet.Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon nevét.És ezt András írta.Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és megcsókolta a kezevonását.Fínoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja neessék.Óvatosan kezdte bontogatni.Aztán egy fának dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki,hogy a sorok megindulnak a szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben.A betűket csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek.Hátratámasztotta a fejét; lebámult a levélre.Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter könyvet adott a kezébe.De így írva egészen mások voltak a betűk.Verejtékes lett a homloka.Leült egy kiálló gyökérre.Atérdére könyökölt.Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan közel, hogy a szájával márelérhette és azért mégis elérhetetlenül messze maradt tőle.Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet.Két keze összekulcsolódott felette és hosszú idő után megintimádkozni kezdett.— Édes Istenem, segíts.Nem bírta elolvasni, amit András üzent neki és senkije sem akadt a világon, akinek a szeme elé merte volnatenni.Ki tudja, mi volt az ő számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az asszonynaksem, aki az alagúton túl, a másik őrházban lakott.A mozgóőr pedig elmondaná a faluban.És ekkor.Jágodajutott az eszébe.Csillogni kezdett a szeme.Hogyan is nem gondolt előbb rája.Jágoda, még ha nem is tudolvasni, megmondja, mi van a levélben.Ő többet tud, mint mások.Ő érti azt is, amit az erdő beszél.Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza azok, akik elmentek.Jella felszökött a földről.Nevetni kezdett.Az arcához szorította András kezeírását.— Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt írod? Úgy-e visszajössz hozzám? — És mialatt félig futva indult a régi falujafelé, fejében lüktetve beszélt tovább a saját hangja.— Szeret.Azt írja.azt, hogy visszajön.A töltés, az erdő elmaradt mögötte.Már völgynek ereszkedett az ösvény.Megismerte a sziklákat, a kis havasilegelőt, a fákat, a szakadékot.Davorin, a legények, a kecskék jutottak az eszébe, mintha visszafele menne ahajdani életén át és újra látna mindent, ami elmúlt.messziről, homályosan.Az irtásnál megállt pihenni.Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint legelő óriási gulya gázoltak az erdőben.Miközben Jella kisimította a haját az arcából, felnézett rájuk.Egyszerre eszébe ötlött, hogy valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon.És hirtelen úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt éstávolba mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben.— Ott is puszta van.Ott is.— Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset akarna agyonsujtani.— Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.Lejjebb a vad sziklaparton egy hegyijávorról arany hullott a mély útba.Az úton valaki járt.Ismeretlenpásztorember volt, nem nézett vissza.Jella Slatkára gondolt.Itt hallgatta ki a beszédjét.A lejtőn meglátta a falut.A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templom tornya.Minden olyan volt, mint régen, csak ő lett más.Emlékezett, akkoriban kövek voltak a belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövekmegolvadjanak, végzetes tűznek, amelyet ember gyújtott, amely embert pusztított.A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a kunyhójuk búbos, öreg tetejét.Megint gyereklett, rongyos szoknyás gyerek, és mikor a falusi utcán végigment, szinte hátrapillantott, hogy ott vannak-e a kecskék mögötte [ Pobierz całość w formacie PDF ]